Sziasztok, Mázló Lajos vagyok és ezúton üdvözlök mindenkit.
Azt hiszem, a történetem azon
része, ami titeket vagy bárkit érdekelhet még a gimnáziumban kezdődött. Éppen
kaptam a vérdoppingot, hogy hogyan akaszthatnám ki az érettségi pont számlálót,
s a meghatottság egészen a könyökömig vert – mely utóbbival aztán sikerült is
megnyomnom az auto-sodródás gombot. Persze hiába mondta egyik korai cimbim,
hogy csak az foghat jó szelet, aki tudja melyik kikötőbe tart, makacsul hittem,
hogy ismerem világom határait. Így az akkori választásom tudatossága -ebben a
morajló és kiszámíthatatlan világtengerben- felért egy kínai szerencse sütivel.
Következő tőrt majd jóanyám döfte tudatlan lelkesedésembe, mikor is a
„formatervező művész” lehetőségre csak annyit felelt, „hogy jó… hát művész,
művész… nah de mit csinál az, éhen döglik?”
De nem adtam fel, mert a popszámokban és a filmekben is azt mondták. Így
leltem a Műegyetem a’la carte kínálatában a „formatervező mérnök” képzésre,
amely aztán egyszerre adta meg Istennek és császárnak a magáét –melyek magyar
hangjai (ekkoriban még) rendre én és anyám voltunk.
Aztán teltek az évek, a szén-acél
diagramok, kifáradási ábrák, statisztikai számításokkal telt éjszakák után
gyakran referáltam hazafelé a lovammal kapcsolatban, nem épp lelkes szavakkal.
Egy ízben eljutottam a teljes érdektelenség olyan fokára, hogy menekülni
szerettem volna, illetve ki is vontam magam egy rövidebb időre. Mondhatni „alkotói szabadságra” mentem, meg
leginkább környezetem agyára, hogy térdműtétem után otthon lábadozva/fekve
divattervezni szerettem volna. Vízszintben, az ágyvégén lelógatott fejjel és
karokkal rajzoltam, nem átalkodva papírra álmodni minden őrületet és nyilvánvaló
hazugságot, ami ekkoriban foglalkoztatott.
Aztán egy félévre rá ocsúdtam,
hogy ez engem annyira nem is érdekel, s a menekülés elől nincs menekvés. Így fogcsikorgatva, ugyan de sikerült
hamarabb elvégezni az egyetemet, mint befejezni. (hülye poén műegyetemistáék
felé)
Miközben az egyetemmel kínlódtam
igen kínzott a diákélet legádázabb rémsége: a lyukas zseb. Sosem szerettem
volna „segíthetek? Lajos” lenni, így kisebb, többé-kevésbé szakmámba vágó
cégeknél dolgozgattam. Tervezgettem kültéri szökőkutat, meg kiállítási
standokat, illetve volt lehetőségem gyerekeket oktatni batikolni meg linóleumot
metszeni. A baj csak az volt, hogy ezen munkák többségének befejeztével kuncsoroghattam
a forintjaim után, így mire papíron hitelesített mérnök lettem, a biztosabb
egzisztenciára kívántam váltani –mert megérdemlem.
Így kerültem a vasúthoz. Pontosan
ahhoz, a nagy magyar állami vasúthoz. Noha sosem érdekelt maga a vasutas lét,
viszont beltér tervezőt kerestek egy induló/futó intercity kocsi projekthez. „Akkor még nem tudtam, hogy Dániel Zolt…” –
nah jó nem, ez azért sok lenne, de talán sokkal igazabb tanú(l)ság az ott
megélt élményeimből a fentebbi sorban idézett film nyitómondata, melyet a
hánykódtatott életű és még hánykódtatottabb hagyatékú József Attilától
kölcsönöztek: „… nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.”
Joggal merülhet hát fel a kérdés, hogy miért is vagyok itt?
Vagy itt akarnék tán „hős” lenni? Az egyáltalán nem. Ellenben legközvetlenebb
oka ittlétemnek a tehetetlenség dühe. Az, ha ma meg is ragadnám a kormányrudat,
a környezet tehetetlensége és hazugsága nyel el. Másrészt, egy jó ideje már,
hogy bezárkóztam önön fejembe, mert sokkal tisztább és kiszámíthatóbb világ az,
amire ott lelek, mint az emberek közt. Így kézenfekvő: egy jóbarátom felírt
nekem egy terápiát és a vényen a Werk-et találtam.
Gondoltam, beváltom.
...
Végezetül pedig egy kép egy igen kis költségvetésű felújítós műsorból:
-mázló
